– Szia Tesó! Akkor holnap megyek a 9.40-es vonattal.
– Rendben, várlak az állomáson, aztán megyünk strandolni!
– Szuper, puszi!
– Puszi!
és ahogy leteszem a telefont, mosolyra görbül a szám, aztán egy könnycsepp gördül végig az arcomon miközben leírhatatlan érzések kavarognak ott legbelül.
Sokaknak talán természetesnek tűnhet ez a telefonbeszélgetés, de nálunk nem volt ez mindig így. Egykének születtem, sokáig annak is vallottam magam, bár régóta tudom, hogy van egy féltestvérem apa első házasságából.
A közös vezetéknév és az apai örökségként kapott szeretethiány érzetén túl, hosszú éveken át csak egy név volt ő nekem. Mivel hétéves koromtól megszűnt minden kapcsolatom apával, vele sem találkoztam csak évekkel később apa temetésén.
A mi kapcsolatunk onnan indult, ahol az apai kapcsolat véget ért. Sokáig nagyon egyoldalú volt a közeledés, míg ő kitartóan próbálta velem tartani a kapcsolatot, ünnepekkor levelet küldött vagy képeslapot pár kedves sort és fényképet magukról, addig tőlem nem jött válasz. Egyetlen mentségem talán, hogy kamasz voltam, 16 éves, aki épp el akarta temetni a fájó múltat, lezárni a megválaszolatlan kérdésekkel teli ládát és megszakítani minden kapcsolatot a családom apai ágával.
Hogy ez most mégis másként van, az az Ő érdeme.
Ő szőke, én barna, benne sok a víz, bennem sok a tűz, ő a végletekig kitartó és elfogadó, én pedig végtelenül hálás, hogy ő a testvérem!
Kommentek