Egy régi közmondás szerint „egy jó név a második legjobb örökség”, egy másik szerint „a név kötelez”
s közben Shakespeare Júliája így vélekedik:
Eh, mi a név? Mit rózsának hivunk,
Bárhogy nevezzük, éppoly illatos.
Ha Romeót nem hívják Romeónak,
Szakasztott oly tökéletes marad
Akármi néven… Dobd el hát neved!
És egy élettelen szóért cserébe –
Tiéd az életem!
A nagy nap szervezésének egy pontján a legtöbb nő elérkezik oda, ahol el kell döntenie, hogy a név – ami addigi életét végigkísérte, eggyé vált vele akár egy láthatatlan ruha – most más lesz. Elkezdődik a lehetséges változatok mormolgatása, melyiknek milyen a hangzása, próbálgatjuk akár egy új ruhát, talán még le is írjuk párszor az asztalon heverő fehér fecnire, hogy a kezünkön is érezzük a változást. Eljátszunk a bemutatkozással, felvesszük gondolatban időről időre akár egy új cipőt, ami lehet, hogy töri még kicsit a lábunk itt vagy ott, de idővel összecsiszolódunk, s közben elkerülhetetlenül érezzük, hogy változunk.
IGEN, a férj vezeték vagy teljes nevének felvétele van, ahol hagyomány, van ahol elvárás, és persze vannak, akiknek eszük ágában sincs nevet cserélni a házasság miatt. Én hiszek a nevek jelentésében, azok jellemformáló erejében, ezért óhatatlanul ott motoszkál a fejemben az a kérdés, hogy milyen irányba visz engem ez a változás?
A választ nem tudom, de valahol azt hallottam, hogy a jó dolgok P betűvel kezdődnek! 🙂
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: