“Velence cifra, cicomás énje előttünk kavarog,
Öltözéke, akár a Hold ragyog”
Ne haragudj, hogy nem jelentkeztem, eltelt jó pár hónap, és nem írtam, de napról napra jobban vártam a percet, amikor újra lesz időm, hogy elmondjam Neked…
hogy mindaz, amiről kislányként álmodoztam, amit kamaszként kezdtem elfelejteni aztán a huszas éveim végém már szinte leírtam magamban, az hirtelen valósággá vált.
Már egy hónapja, hogy meglátogattuk Velencét, de még ma sem hiszem el igazán!
Gyönyörű idő volt, pedig csak február elején jártunk, de mintha a természet is cinkosául szegődött volna, hogy ezt a napot felejthetetlenné varászolja a vizen megcsillanó napsugarak kíséretében…
Végig ott lapult a zsebében, és én nem sejtettem semmit. Csak róttuk a tereket és a sikátorokat, miközben igyekeztem mindent lencsevégre kapni Velencéről, az álmok városáról, erről a
varázslatos helyről, ahova újra és újra visszavágyik az ember. Számomra legalábbis megunhatatlan és megismételhetelen Velence –
de hogy pont ITT, azt álmomban sem gondoltam…! 🙂
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: