Hagyd szállni…

Álmosan szálltam fel a reggeli vonatra egy kis mélabúval ott legbelül, jobb lett volna maradni még a csillogó víztükrű magyar tengernél…

Szerencsére hamarosan jött a kalauz és a jegyek után előkerült a táskámból az éppen aktuális könyv, amivel próbáltam terelni a gondolataim egészen Velencéig,  a lagúnák városáig. Ahogy vannak az életünkben emberek, akikhez erősen vonzódunk, úgy helyek is, amik már az első percben megérintenek, mintha hazaérnénk. Ilyen hely nekem Velence.

A könyv pedig a muránoi üvegfúvás  és a Manin család egymást átható történetét mutatja be miközben hol a XVII. századi Velencében, hol napjainkban bonyolódnak az események.

A mai gondolatébresztőm egy hasonlat ebből a könyvből, ami megfogott és hosszasan elgondolkodtatott:

“Néha, signor Manin, már azzal elpusztítunk valami szépet, ha csak hozzáérünk. Tudta, hogy egy pillangó, a legszebb rovar, nem lesz képes többé szállni, ha megérintjük a szárnyát? Lehull róla a hímpor, így többé nem tudja használni gyönyörű, színpompás szárnyait. “

Nagy kihívás számunkra valami nagyon tetsző darabkáját az életnek meghagyni, megőrizni úgy, ahogy megpillantottuk!

Az ember ösztönösen birtokolni akar, és ha már megszerezte, amit kiszemelt, igyekszik átformálni azt, ellátni láthatatlan kézjegyével, hogy közben ő is értékessé váljon… és közben észre sem veszi, hogy lassan kialszik a tűz, lehull a selyempor, elveszik a szépség.

…egyetlen erő van, ami anélkül változtat meg dolgokat, hogy közben értéket, szépséget venne el – az őszinte szeretet, ami sosem akar birtokolni… mégis megváltoztat, mikor a közeledbe ér!