Kutyaszemmel a világ

Az előző írásom a változásról, az életről szólt ahogy ez is, csak most egy kicsit másképp. Kutyaszemmel…

Csütörtökön este érkeztem le a Balatonra. Egy jó kis séta következett az állomásról egy közeli kilátóba, amikor elejtettem azt a mondatot, hogy már csak egy kutya hiányzik a lábunk mellől. Akkor még nem sejtettem, hogy az elejtett szó néha gyorsabban testet ölt, mint gondolnánk.

Annak a napnak az egyik csodája a hátam mögött narancsosan izzó lenyugvó nap és a Balaton hűvös türkiz tükrének látványa volt. A másik épp úton volt felénk, egy fekete kócos kis kölyök pumi.

Másnap délután a kikötőben találtunk rá a négy-öt hónapos, fekete szőrpamacsra. Csapzottan, éhesen, szomjasan, kicsit elveszetten kereste azt az embert, aki segít neki hazajutni. Belenéztünk a szemébe, és végünk volt, elvesztünk. 🙂 Hogy ő mit látott, nem tudom, de a következő napok legédesebb pillanatait neki köszönhetjük.

Kalandos pár nap következett a kiskutya életében, és a miénkben is.

A hétvégi vitorlás edzéseket követően megérkezett a nagyvárosba, Budapestre, ahol felfedezte a Gesztenyés kertet, járt állatorvosnál, esténként a Gellért hegyen sétált, megismerkedett jó pár városi négylábúval, akik közül az egyik még fülön is csípte. A pórázként nyakába kötött vitorlakötél pedig igazi játszótársa lett…

Egy négylábon járó szeretetcsomagot kaptunk az Élettől, ami ma már újra a gazdinál ismerkedik a világgal.

Bár gyerekkorom óta van a családunkban kutya, valamit igazán csak most értettem meg velük kapcsolatban, hogy egy kóbor ebet találtunk.

Neki mindegy, hogy egy perce, egy éve vagy hosszabb ideje ismer, szeret és figyel Rád feltétel nélkül az első pillanattól kezdve az utolsóig…

Ők az élet nagy tanítói, a legnagyobb erő, az önzetlen szeretet ismerői.

Sokáig úgy tartották, hogy a kutyák fekete fehérben látják a világot, mert nem tudnak megkülönböztetni bizonyos színeket. Egy fontos dolgot viszont ösztönösen tudnak, akármilyen színű ruha is van rajtad – amikor a szemedbe néznek, a Lelkedbe látnak!