Utazás

Tegnap este fura feszültség járta át a perceket. Épp indultam vissza Budapestre az esti vonattal. A készülődés közben veszekedtem anyával, ami nálunk korántsem megszokott. A vihar készülődött kívül-belül. A szél is feltámadt mire kiértünk az állomásra, mintha tartóztatni akart volna, megóvni a valóság kiábrándító, együttérzéstől mentes, számomra embertelen képétől, mely két órával később megmutatkozott. Az út nagy részét már megtettük, épp Tatabánya előtt jártunk, amikor hirtelen megállt a vonat. Hosszú percekig nem tudtuk miért nem megyünk tovább, aztán a kalauz végigrohanva a kocsikon tudatta velünk, hogy elütöttünk Valakit. A reakció megdöbbentő volt számomra.Semmi. Sehol egy felszisszenés, egy emberi sóhaj, egy részvét. Semmi. Aztán következett a sokkoló kérdés – mikor tudunk továbbmenni? Kifizettük a jegy árát!

A kalauz erre, csak annyit tudott felelni, hogy a vonat alatt egy ember fekszik darabokban, értsék meg, nem tudunk továbbmenni. Benne felsejlett az együttérzés, a felelősség mások iránt.

Én csak álltam és nem hittem a filmnek, ami lepörgött előttem. Alattunk eltört egy Élet és sehol egy együttérző lélek?! Hirtelen könnyes lett a szemem…

Aztán előkerültek a mobilok, mindenki lázasan tudatta Valakivel, hogy mekkora pech, szívás, hogy Valaki vonat alá vetette magát, és ÁLLUNK.

Az élet sokszor megállít bennünket, néha percekre, máskor órákra vagy akár hosszabb időre, hogy felébredjünk abból a lázálomból, amikor lelketlenül viselkedünk, amikor nem arra használjuk az életet, amire való.

Mérhetetlen fájdalmat éreztem azokban a percekben. Úgy tűnt, hogy a körülöttem lévő emberek olyan mély kómában vannak, hogy még ez sem ébresztheti fel őket, hogy e között a sok ember között keresve sem találok olyat, akiben felmerülnek a következő kérdések:

Vajon miért tette? Ki volt ő? Kiket hagyott itt? Vajon mit érez most a mozdonyvezető? Hova tűnt az emberekből az együttérzés?

Ezek a kérdések lettek az én társaságom, s közben kezdtem úgy érezni, hogy a világ elveszett. Persze vannak még Emberek, akik a szívükkel figyelnek Téged, keresd az ő társaságuk, s ha megleled, becsüld meg őket, mert az az igazi ÉLET!

Ott állsz némán, kezed imára kulcsolod,

S az üveges tekintet mögött cikázó gondolatok

visszarepítenek az elmúlt időkbe.

Felidézel néhány kedves, régi képet,

S közben rádöbbensz, hogy

Ennyi az Élet!

Szeress amíg szerethetsz,

Amíg itt élsz e földön!

Ne várj vele addig, hogy

A holnap el ne jöjjön.

Akkor már nem érti se felnőtt, se gyermek, hogy

Míg köztük voltál, ezt miért nem tetted.

Békélj meg azokkal,

Kiktől harag vagy büszkeség elválaszt,

Mert ki békében él,

Az tudja a választ.